Reggel kilépek az ajtón, még egyszer ellenőrzöm a táskám tartalmát, két telefon, a telefontöltők, laptop és minden más, amivel rá tudok kapcsolódni az új napra, a világra ritmusára. Beugranék a sarki boltba egy üveg vízért, de áll a sor, inkább nem iszom. A HÉV-en végre ellenőrizhetem az üzeneteim, válaszolhatok az e-maileimre, megigazíthatom a sminkem. Közben csörög a telefonom, beszélek… fel sem tűnik, hogy legalább két-három műveletet végzek egyszerre.
Az egyik ötvenes hölgy ismerősöm hív, panaszkodik, megint nem sikerült a „társkereső” első randija, a férfi egy vacsorára sem hívta meg…folytatja: „mert ezek a mai férfiak nem akarnak elköteleződni, csak randizgatnak. Ha a férfinak van pénze, és urambocsá’ jól is néz ki, fiatal nőket keres, és így eléldegél élete végéig, de legalábbis addig, amíg öreg és beteg nem lesz. Elköteleződni ötvenévesen uncsi. Ennyi egyedülálló ember még nem volt, mégis a hosszútávú kapcsolat az on-line szótárban maximum hónapokig tart.”
Közben átszállok a metróra, sietek, szorítom a fülemhez a telefont. Az ismerősöm csak mondja: „egyre több az olyan ember, aki betöltötte a negyvenet, ötvenet és még nem volt házas, nincs gyermeke. Ha férfi az illető, biztos olyan nőt keres, aki még szülni szeretne…”
Nekem közben elkalandoznak a gondolataim, ma is hosszú napom lesz, későn érek haza.
Értem én így is, amit mond. Annyira felgyorsult a világ, hogy két-három dologgal foglalkozunk egyszerre, de ez sem ad elég adrenalint, így újabb extrém kihívásokat keresünk, szelfit készítünk felhőkarcolók tetejéről, túlélhetetlen megmérettetéseket terjesztünk a neten. Nem állunk sorba, mert az nem ebbe a világba való tevékenység, elköteleződés nélküli kapcsolatokkal pedig tele van a padlás. Ez tenne minket boldoggá? Egyre több a magányos, elhagyott gyerek, idős ember…
Leszállok a metróról, rohanok a belvárosi utcán, kellemes kávé illatot érzek, eszembe jut, hogy este két műszak után koncertre megyek, ettől jó kedvem lesz. Ha öt perccel előbb beérek a rendelőbe, még meg tudok reggelizni.
Ismerősöm közben hadarja: ” tudod, mit jelent ez? Azt, hogy ötven leszek és még nem találtam meg az igazit. Ez régen elképzelhetetlen volt. Most olyan ez az on-line társkeresés, mint egy piac, csak megadod a neved, a magasságod, egyéb paramétereid (persze mindenki hazudik) és vagy jónak találnak, vagy nem…így megtanulod, hogy az átlagos testalkat valójában alacsonyt jelent, az egyedülállónak is van egy exe, akivel még együtt él, de ha évek óta nincs senkije, az is gyanús… ” Dühöng! „Tudod, hogy mi a legkényelmesebb ebben? Az, hogy akit kellemetlennek érzel, egyszerűen kikapcsolod, törlöd az életedből, letiltod.”
Most mondanom kellene valami biztatót, hogy biztos vannak még hagyományos értékeket követők, ne adja fel, mert történtek már csodák ötvenen túl is, vagy hagyja az on-line társkeresőket egy időre… De csak ennyit mondok: ” le kell tennem, este majd beszélünk.”
Beérek a rendelőbe, nyitunk, megint nincs időm reggelizni. Nem baj, kolléganőm elém teszi a kávét, közben eszembe jut egy új kifejezés: akció-idiotizmus. Pár napja hallottam egy idős filozófustól, aki rávilágított arra, hogy hova is tartunk mi emberek, miközben a boldogság után loholunk. Hiányzik az életünkből a wellness-spiritualitás, wellness hétvége helyett a wellness-meditáció, hogy harmonikusabb legyen az életünk. Ha valaki írja a sorsunkat, értsük ezt hitünk szerint, akkor a mi dolgunk csupán a terv végrehajtása. Álljunk meg egy pillanatra, meditáljunk, gondoljuk át, hogy hajtjuk végre a saját életünk tervét. Mielőtt késő lesz…
