A minap egy szociálpolitikus ismerősöm azt mondta: elfáradtak a magyarok, elvesztek az erőforrásaik, amelyekkel másokat is támogatni tudtak. Kutatásaikból az is kiderült, hogy a magyar társadalom 51 százalékának nincsenek semmiféle támogató kapcsolatai, és ezek több mint egyharmada állította azt is, hogy „csak magunkra számíthatunk”, míg 15 százalékukat a teljes kapcsolatvesztettség, a kiilleszkedés jellemezte.
Ebben a helyzetben ért bennünket a háború, a gazdasági válság, az aszály – egy világjárványt követően. Túl sok a rászoruló, meg sem lepődünk már a tragikus történeteken, vagy hamar túljutunk rajtuk, ha eszünkbe jutnak saját gondjaink, a közeledő tél, vagy a fűtésszezon. Arról nem is beszélve, hogy a rászorulók egy részének a szükségleteit megkérdőjelezzük, hiszen mindig akadnak olyanok, akik egy krízishelyzetet is ki tudnak használni, hogy adományokhoz jussanak. A vírus előtt főként a hajléktalanokat ismertük, mint a társadalomból kiilleszkedőket, mostanság ide sorolhatjuk a COVID-19 járvány alatt elszigetelődteket, a fiatalokat, időseket stb.
Elfáradtunk. A háború kitörése után annyi önkéntes tolongott a határokon, hogy a segélyszervezeteknek nem kellett aggódniuk, bőven akadt segítő kéz. Mára elfáradtak az önkéntesek, az adakozók. Hozzá szoktunk a háborúhoz? A még mindig folyamatosan érkező menekültáradathoz? Az infláció takarékosságra buzdít bennünket? Mindenki keresi azt a forrást, melyből töltődhet ebben a nehéz időszakban.
Mindez felhatalmaz bennünket arra, hogy ne segítsünk másokon? Olyan embereken, akik még nálunk is rosszabb helyzetben vannak, például Bíró Gábor családja.
Gábor koronavírus-fertőzésen esett át, és lebénult.
A férfi egy programozói tanfolyamot szeretne most elvégezni, hogy otthonról dolgozhasson, és újra eltarthassa a családját. Előző foglalkozásai szóba sem jöhetnek. Január óta nincs bevételük. A felesége egyelőre 24 órában ápolja őt. Kriszti gondozói tanfolyamra járna, ez segítené őt az ápolásban, és később a gondozást hivatásának tekinthetné, hiszen ő sem végezheti eddigi munkáját. Életük egyik percről a másikra megváltozott.
Kilencéves gyermekük van.
Gábor így emlékszik vissza a történtekre:
„Pár nap múlva érezni kezdtem, hogy van mellkasom, arra gondoltam, hogy majd idővel kitisztul a tüdőm. De akkor már sűrűsödhetett a vérem. Mivel hét napból hatot megint dolgoztam, és automata váltós az autó, a bal lábamat nem használtam, ezért egy rög keletkezett a besűrűsödött vérben. Január 6-án, este 11 körül, fürdésnél észrevettem, hogy a bal lábam egy kicsit nagyobb, mint a jobb… Reggel felkeltem: akkor indulhatott meg a rög, egy arcmosásig jutottam és összeestem”
A kórházban 2 óra 15 percen át küzdöttek Gábor életéért…
Ha segíteni szeretnél ezen a családon, a blogon keresztül felveheted velük a kapcsolatot!
Nem tudunk mindenkin segíteni, de segítsünk azokon, akiken tudunk!
