Elfáradt a társadalom

Bartal Anna Mária szociálpolitikus, szociológus hosszabb párizsi tartózkodás után ismét Magyarországon dolgozik: sukorói házának teraszán, a megindító tájban gyönyörködtünk beszélgetésünk előtt.      

– Egy, a COVID-19 járvány gazdasági és társadalmi hatásairól szóló tanulmányban dolgozott a közelmúltban. Mit vizsgáltak?     

 – A közösség rugalmas ellenálló képességét, azt, hogy egy adott társadalom egy katasztrófa, vagy egy válság hatásaira mennyire tud erőforrásait megőrizve alkalmazkodóan reagálni. A válságok, katasztrófák egyik legsúlyosabb következménye a közösségi ­– c­saládi, rokoni, baráti – kapcsolatok zavara, vagy még inkább, az elvesztése. Amikor tehát megjelenik a fenyegetettség, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság, a stressz és a trauma, nagyon fontos kérdés, hogy milyen segítő kapcsolatokkal rendelkeznek az emberek. Kikre és miben számíthatnak egy ilyen helyzetben. Ebből kiindulva azt vizsgáltuk, hogy közösségi szinten mennyire tudott a magyar társadalom rugalmasan reagálni a COVID-19 járványra és hová jutott 2021. decemberében, a vizsgálat idején.  

– Milyen formái voltak a segítségnyújtásnak?   

– Amikor bekövetkezik egy katasztrófa vagy vészhelyzet, az emberek általában segítséget nyújtanak egymásnak. COVID-19-járvány sajátossága éppen az volt, hogy a járvány alatt elrendelt különböző védelmi intézkedések, lezárások erőteljesen korlátozták a személyes kapcsolatokat. Az emberek legtöbbször felhívták egymást telefonon és beszélgettek, érzelmi támogatást nyújtottak egymásnak, de adhattak vagy kaphattak segítséget a házkörüli vagy házimunkában, például bevásárlással, gyógyszerkiváltással, gyermekvigyázással, illetve anyagilag is támogathatták egymást. Felmérésünkben egy nagyon egyszerű kérdést tettünk fel: kapott-e, nyújtott-e a járvány ideje alatt segítséget? A kérdésre született sok-sok válasz alapján nem csak egyéni segítségnyújtási „történetek” váltak regisztrálhatókká, hanem az egész magyar társadalomé, hiszen a vizsgálat a magyar népesség 1000 fős nemre, korra, életkorra és lakóhelyre reprezentatív mintáján valósult meg. 

– Nézzük az adatokat!   

– A járvány előtti számok azt a meglepő eredményt mutatták, hogy a magyar társadalom csak 53 százalékának voltak valamiféle segítő kapcsolatai családtaggal, baráttal, szomszéddal, míg 47 százalékának nem voltak semmiféle ilyen jellegű segítői. A vizsgálat során azt is megállapíthattuk, hogy a pandémia okozta kihívásokra a magyar társadalom rugalmasan, a segítőkapcsolatok aktivizálásával reagált, hiszen 56 százalékra nőtt a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya. Ez a három százalékos növekedés első látásra kevésnek tűnik, de ez körülbelül 240.000 embert jelent, akit aktivizált a járvány. Ugyanakkor azt láttuk az eredmények alapján, hogy ezek a segítőkapcsolatok és az azokban rejlő erőforrások 2021 decemberére kifáradtak, hiszen a segítő kapcsolatokkal rendelkezők aránya – a járvány előttinél is jóval alacsonyabb szintre – 49 százalékra esett vissza. A csökkenés ebben az esetben már közel félmillió embert jelentett. Figyelemre méltó adat az is, hogy a magyar társadalom 51 százaléka mondta, hogy nincsenek semmiféle támogató kapcsolatai, és ezek több mint egyharmada állította azt, hogy „csak magunkra számíthatunk”, míg 15 százalékukat a teljes kapcsolatvesztettség, a kiilleszkedés jellemezte. 

 – Mi lehet az arány növekedésének az oka?  

– Elfáradt a magyar társadalom, elvesztek az erőforrásai, amelyekkel másokat is támogatni tudott. Ezzel kapcsolatban pedig le kell számolnunk azzal az illúzióval is, hogy a községekben, falvakban összetartó közösségek élnek: sajnos ez már nem teljesen igaz. A községekben élők anyagi helyzetük, erőforrásaik, kapcsolataik hiánya miatt nagyon nehéz helyzetbe kerültek a járvány ideje alatt. Minél kisebb népességű egy település, annál nehezebb az ott élők helyzete. Még az úgynevezett szomszédsági kapcsolatoknak sem voltak igazán kimutathatóak a falvakban, sokkal inkább a városi lakótelepeken élőkre volt jellemző a szomszédsági összefogás. Korábban sokszor leírták, hogy vidéken a szomszédsági kapcsolatok pótolták a hiányzó kulturális, szociális szolgáltatásokat, amelyek kivonultak a kistelepülésekről, de ennek már csak nyomait lehet ma már látni. De nem kedvező a helyzet a megyeszékhelyeken sem, amelyek nagyon heterogén összetételű városok, nagyon sokféle emberek lakják, és ez hozzájárulhat ahhoz, hogy felborultak a szomszédsági kapcsolattartás régi formái, mert például a beköltözések miatt megváltoztak a szomszédok. Fellazultak a régi struktúrák, márpedig egy bizonytalan, stresszes, kiszámíthatatlan helyzetben nagyon fontos, hogy számíthatunk-e valakire a családi, rokoni, szomszédsági körökből. Sajnos az érzelmi kapcsolattartásnak is vannak határai, abba is belefáradnak az emberek és elvesznek az erre fordítható energiák.  

– Mely korosztályt érintett ez leginkább?   

– A 18-29 és az 50-59 évesek körében tapasztaltuk leginkább ezeket a riasztó jeleket. Előbbiek a baráti kapcsolatok elvesztéséről számoltak be, utóbbiak szociokulturálisan vannak rossz helyzetben, sok közöttük az elváltak aránya, sokan maradtak egyedül, szinte elvesztették az informális kapcsolataikat a helyi közösségekkel és így a társadalommal is.  

– Mit lehet tenni a pozitív változás érdekében? Hiszen nyakunkon egy elhúzódó háború okozta, hosszúnak ígérkező gazdasági válság…  

– Már tanulmányunk elkészülésekor is tettünk javaslatokat arra, hogy a járvány után meg kellene erősíteni a szomszédsági, de még a családi kapcsolatokat is. Ehhez célzott programokra, mentálhigiénés hálózatok kiépítésére, a helyi közösségek támogatására lenne szükség. Itt vagyunk egy válság küszöbén, és ez nem olyan helyzetben éri a magyar társadalmat, amiről azt mondhatnánk, hogy erősen, felkészülten tud szembe nézni egy újabb kihívással. Ha mentálisan, ha közösségi kapcsolataiban nincs jó állapotban a társadalom, akkor a gazdasági válság végére biztosan még rosszabb állapotba kerülhet.   

– Milyennek ítéli meg a magyar társadalom viselkedését az ukrajnai menekültekkel szemben?    

 – Magyar virtus szerint segítettünk, azaz teljes erőbedobással az első két hónapban, de most már látni lehet, hogy a kezdeti felbuzdulás kimerülőben van. A Magyarországra érkezett és ideiglenesen itt maradt ukrajnai menekültek forrásai is kimerülőben vannak. Azt látom, hogy a magyarországi segély- és karitatívszervezetekre, a családok tagjaira marad a segítségnyújtás java, amire jól átgondolt programokat kell felépíteniük, és ez nagyon nagy munka. Valószínűleg mindenkinek arra kell készülnie, hogy a háborúnak még jó ideig nem lesz vége, és továbbra is szükség lesz az egyéni és szervezeti, az állami és a karitatív-humanitárius szervezetek összehangolt működésére az itt megtelepedő háborús menekültek megsegítése érdekében. 

Azok az idős emberek, akik Ukrajnából Magyarországra érkeznek, elképzelhető, hogy bekerülnek a magyar szociális ellátásba?

-Természetesen erre is fel kell készülni. Akik eddig jöttek, családdal érkeztek. Ha az ideérkezett női családtagok dolgoznak, nem tudnak róluk gondoskodni, így a segélyszervezeteken keresztül megjelenhetnek a magyar ellátó rendszerben is, mint akiknek ellátásra van szükségük. Ez az igény jelentkezhet például az idősek napközi otthonai, idősek klubjai vagy akár az idősotthonok szintjén is. Ez pedig az amúgy is szakemberhiánnyal, férőhelyhiánnyal küzdő ellátórendszer számára is nagy kihívásokat, fokozottabb terhelést róhat.

Ha tetszett Önnek a cikk, ossza meg másokkal is!

Share on facebook
Share on google
Share on pinterest
Share on print
Share on email